Leírás

A Magyar Királyság fővárosát 1541. augusztus 29-én vették birtokba az oszmán csapatok. Nem először jártak itt: 1526-ban és 1529-ben is elfoglalták, de mindkét alkalommal ki is vonultak. 1530-ban pedig éppen az a Jahjapasazáde Mehmed szendrői bég védte Wilhelm von Roggendorff Habsburg csapatai ellenében, aki majd nagy szerepet kap 1541-ben is, később pedig a tartomány harmadik beglerbégje lett. Buda elfoglalásával újabb vilájet – tartomány – született a birodalom európai felében, szám szerint a második. Hátországát az Al-Dunától és a Szávától délre eső területek jelentették, megtartása az első években óriási feladatot jelentett. 1542-ben Brandenburgi Joachim tehát hatalmas lehetőséget szalasztott el (Buda ostromáig el sem jutott). 1543-tól azután megkezdődött a tartomány tényleges kiépítése, és a védelmi gyűrű egyre erősebb lett: a hajdani főváros visszahódításának lehetősége egyre távolabbra került. Kísérletekre majd csak a tizenöt éves háború során kerül sor (1598, 1602, 1603), mindannyiszor sikertelenül. 80 év elteltével, 1684-ben újabb eredménytelen ostromot folytattak a keresztény csapatok, míg 1686. szeptember 2-án végre sikerült Buda visszavétele. A nagy ostromok mellett számos kisebb-nagyobb portya is zaklatta a budai muszlimok életét, érthető módon tehát nagy gondot fordítottak a lakott területek megerődítésére.

A törökök a védelmi rendszerbe bekapcsolták a Vízivárost, melynek középkori eredetű falrendszerét Arszlán budai pasa erősíttette meg 1565–66-ban. Ő építtette a felső hévizek mellett a lőpormalom négysaroktornyos épületét is, amelynek közelében valamivel később Veli bég a Rózsa-domb és a Duna közötti partszakaszt sáncrendszerrel rekesztette el. Egy fürdőkkel és dzsámival rendelkező, fallal körülvett városrész jött itt létre, amelyet egységesen Baruthánénak, Lőpormalomnak neveztek. Ez a jelek szerint a tizenöt éves háború során elpusztulhatott, erődítéseinek a 17. században már nincs nyoma. A 16. század végén (de mindenképpen 1596 előtt) építették fel Gerz Eliász erődjét, amely a vár déli részének ágyúzását volt hivatott akadályozni. Végül az 1684. évi ostrom tapasztalatai nyomán a Víziváros déli felét egy hatalmas, két bástyával erősített falrendszerrel választották le.

A törökök magán a várfalon is sok kisebb-nagyobb erődítési munkát végeztek, melyekre többek között az egyes bástyák nevei mutatnak: Veli bég a 16. század derekán, Karakas pasa az 1620-as években, Murád pasa, Szijávus pasa, Mahmúd pasa, Kászim pasa az 1650-es és 60-as években, Szijávus aga pedig az 1684-es ostrom után tevékenykedett az északnyugati végek fővárosában.

Részben a mai királyi palota területére esett az északról falrendszerrel és árokkal védett Báli pasa-tér, amely a fegyverraktáraknak, ágyúöntőmühelyeknek, kovácsoknak és kaszárnyáknak adott helyet. A város területén pedig további janicsárkaszárnyák álltak.

Buda polgári lakosságának életét számos magánalapítvány (vakuf) szolgálta ki: ezek emelték az imahelyeket, a fürdőket, az iskolákat, a kolostorokat, a csorgókutakat – és lényegében minden nem katonai célú objektumot. Működésük a hódoltság első éveitől fogva kimutatható, számuk a visszahódításig folyamatosan gyarapodott. Működésüknek köszönhetően lett Buda az a „keleties” város, amelyről a keresztény utazók oly sokszor megemlékeztek.

 

„A törökök számára Budán a tizenöt éves háborúig nyugalmas időszak következett, eltekintve a balsikerű 1542-es keresztény hadjárattól. Az oszmán csapatok tovább növelték Buda körül a hódoltság területeit és ezért a háborúk egyre messzebb kerültek, de a stratégiai fontosság továbbra is megmaradt, hiszen a védelmi vonal kulcsa továbbra is Buda volt. Ezért folytatták az erődítési munkákat: az ostrom után közvetlenül újból felhúzták a leomlott falakat. Ezen falazat egy szakaszát láthatjuk a Fehérvári kapu északi oldalán, a fal lerombolt épületekből készült, rengeteg másodlagosan faragott követ figyelhetünk meg benne ma is. A Fehérvári kapu védelmére rondellát készítettek az itteni ágyútorony köré, tulajdonképpen egy köpenyfalat, amely 1555-ben már állt. Ennek a rondellának a feltárt alapjaira magasították fel a mai várfalat, sajnos régészeti kutatás itt nem folyt.

A törökök úgy tűnik, hogy megpróbálkoztak az erődítmény kiterjesztésével, erődrendszerré kiépítésével is, szorosabbra fűzve a kapcsolatot a túlparti Pest erődítésével. Az alsóváros hadiszempontból eddig jelentéktelen városfalát erősítették, a Duna partján a fal lezárására Arszlán pasa (1565–66) egy nagy alapterületű, köralakú, alacsony ágyútornyot építtetett (török neve: Kakas kapu bástya). Ennek maradványai a Bem téren a Külügyminisztérium pincéjében kerültek elő. A maradványok az alsó ágyúlőrések szintjéig emelkednek ma is, a falak függőlegesek és kváderkövekkel burkoltak. Nagyon hasonló építmény ehhez a Vízvár déli sarka elé emelt kisméretű rondella is, amelyet csak tervrajzokból ismerünk, és szintén ennek a kornak az alkotása, mivel a 15 éves háború látképein már ábrázolták. Az így megerősített alsóvárosban hajóhidat helyeztek el kb. a mai Lánchíd táján, amely Pest északi végénél ért a túlpartra összeköttetést létesítve a két erőd között. Kiegészítette mindezt, szintén Roggendorf ostromán tanulva, a Gellérthegyre helyezett kis erőd is, amely mind Buda, mind Pest közvetlen támadását megnehezítette. A tizenöt éves háború ostromainak (1598-ban és 1602-ben) ezek után már azzal kellett kezdeniük, hogy először elfoglalják az alsóvárost, tönkretegyék a hajóhidat, bevegyék Pestet, illetve megszállják a Gellérthegyi erődítményt. Csak ezután foghattak hozzá a hegyre épült erőd elfoglalásához.” (Végh 1997)

 

Irodalom

Bencze Zoltán: Török rézedények a Hadtörténeti Múzeum udvarán. Budapest Régiségei 35/2 (2002) 461–468. Link

Bencze Zoltán–Papp Adrienn: Török kerámia egy Dísz téri sziklagödör feltárásából. Budapest Régiségei 38 (2004) 35–49. Link

Borsos László: Budavár erődítéseinek pusztulása. Műemlékvédelem 17 (1973):3, 145–152. Link

Dobrovits Mihály: A Szent György téri török talpastál feliratai és értelmezésük. Budapest Régiségei 38 (2004) 153–157. Link

Éder Katalin: Török kori fajanszok a Víziváros területéről. Budapest régiségei 41 (2007) 239–247. Link

F. Molnár Mónika: Buda 1684. évi ostromának „ismeretlen” török ábrázolása a bolognai Marsili-gyűjteményből. Hadtörténelmi Közlemények 119 (2006):2, 373–387.

Fekete Lajos: Budapest a török korban. Budapest, 1944.

Gerelyes Ibolya: Török leletegyüttesek a budavári palotából, 1972–1981. Tanulmányok Budapest Múltjából 23 (1991) 21–75. Link

Gervers, Michael: Ogier Ghiselin de Busbecq Buda váráról és 1554–1555-ben tett magyarországi utazásáról. Műemlékvédelem 13 (1969):3, 166–168. Link

Imrényi Imre: Budapest I., Tárnok u. 6. sz. lakóépület helyreállítása. Műemlékvédelem 7 (1963):3, 133–134. Link

Kondorossy Szabolcs: Cseréppipák a budai Felső Vízivárosból. Budapest régiségei 41 (2007) 249–280. Link

Magyar Károly: A budavári Szent György tér és környékének kiépülése: történeti vázlat 1526-tól napjainkig. Budapest Régiségei 37 (2003) 43–126. Link

Molnár József: Az utolsó budai dzsámi. Műemlékvédelem 12 (1968):2, 104–105. Link

Molnár József: A budai hajóhíd a XVI. és XVII. században. Műemlékvédelem 14 (1970):1, 39–42. Link

B. Nyékhelyi Dorottya: Feliratos török talpas tál a budavári Szent György térről. Budapest Régiségei 38 (2004) 133–152. Link

B. Perjés Judit–B. Kozocsa Ildikó: Egy török kori amulett restaurálása. Budapest Régiségei 31 (2003) 263–269. Link

Rózsa György: Budapest régi látképei. In: Monumenta Historica Budapestinensia 2. Budapest, 1963. Link

Rózsa György: Budapest legszebb látképei. Budapest, 1995.

Rózsa György: Budapest régi látképei 1493–1800. Budapest, 1999.

Sudár Balázs: A török költészet kisebb hódoltsági emlékeiből. Ghesaurus: Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára, szerk. Csörsz Rumen István. Budapest, rec.iti, 2010, 567–576.

Végh András: A középkori várostól a török erődig: a budai vár erődítéseinek változásai az alapítástól a tizenötéves háborúig. Budapest Régiségei 31 (1997) 295–312. Link

Végh András: Matrakcsi Nászuh Buda ábrázolása. Budapest Régiségei 38 (2004) 207–215. Link